„Kereszténységem nemcsak opció, hanem erőforrás is” – Koczinger Tiborral, a „Unum Omnes” Katolikus Férfi Világszövetség alelnökével beszélgettünk

Szatmár.ro: Miből fakad az a lelkesedés, amibe kapaszkodva minden nap új lendülettel tudsz megbirkózni az újabbnál újabb feladatokkal?

Koczinger Tibor: Ha meggyújtunk egy gyertyát, annak világítania kell. Folyamatosan felismerem ugyanakkor, hogy egy égő gyertya más gyertyákat is meg tud gyújtani, akkor nagyobb fény lesz, még akár kicsit melegebb is.

Kereszténységem nemcsak opció, hanem erőforrás is: azt vettem észre, hogy az idő múlásával erőm bár fogyatkozik, mégis az új helyzetek és új feladatok által újra lendületet kapok. Nélkülözhetetlen számomra a biztos, azonos értékekért munkálkodó házastárs, a közelben gyarapodó család, a gerinces emberpéldák.   Máskor pedig jól jöhet egy kudarcból való felállás, újratervezés, helyrerakás, gyakori rácsodálkozások és az őszinte, jó időben jó helyről jövő biztatások is kellenek. Ez az, ami segít megérteni, hogy mi a dolgom és, hogy meggyőződésből cselekedjek.

Szatmár.ro: Hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra? Amikor azt kérdezték tőled, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel”, mit feleltél rá gyermekként?

Koczinger Tibor: Építőmérnök szerettem volna lenni. Aztán mégis édesapám sugallatára autómérnöki egyetemet végeztem. Hálás vagyok szüleimnek, akik megizzadtak azért, hogy építhessem jövőmet. Jó helyeken és jó emberektől tanulhattam, sokoldalúan és hátszéllel fejlődhettem, ami a világi dolgokat illeti. Szüleim becsületes életvitelre, mások tiszteletére, segítésére neveltek, és merész életpályára buzdítottak, úgy neveltek, hogy jól tájékozódjak minden körülmény között, képes legyek higgadtan dönteni és döntéseimért felelősséget vállalni. Aztán jött a fordulópont életemben, a nagy felfedezés: a párválasztás merően más világszemléletre vezetett, és be kellett látnom, hogy sokoldalú, de mégis egysíkú fejlődésem messze nem a nekem kijelölt úton haladt előre. Ekkor váltottam és bátorságot kaptam evezni addig ismeretlen vizekre.

Szatmár.ro: Hogyan alakult a pályaválasztás? Illetve, hogyan ismerkedtél meg azzal Lindner családdal, akik úgy döntöttek megalapítják Szatmárnémetiben a Hans Lindner Alapítványt?

Koczinger Tibor: Öt évig dolgoztam a szakmában, a szatmárnémeti Transurban autóbusz-társaságnál, majd ezt követően két évig az Egyházmegyei Caritas Szervezet csapatában, a nemzetközi szállítások megszervezése és lebonyolítása volt a feladatom. Egyre nőtt bennem a vágy, hogy ne csak az autókkal foglalkozzam, hanem azokkal az emberekkel is, akikre nem jut kellő figyelem, akiknek akár „lábuk, kezük, szemük, fülük...szájuk” én is lehetnék. Nem kellett sokat az alkalomra várnom, mert elhívtak egy német mecénással való bemutatkozó beszélgetésre: Hans Lindner volt az, bajor vállakozó, akiről megtudtam, hogy szociális projektek hátteréül szolgáló, önálló alapítvány létrehozását tervezi. Nagy ajándék volt, amikor meghívott együttműködésre. A Hans Lindner Alapítványt 1997-ben jegyezték be és azóta is a Lindner család támogatásából működik.

Szatmár.ro: Mi volt 1997-ben, és mi ma az alapítvány missziója?

Koczinger Tibor: Kezdetben hagyományosan karitatív programok által segítettünk állami gondozásból kikerülőket, magukra hagyott vagy elhanyagolt gyerekeket, hajléktalanokat, periférián vagy mélyszegénységben élőket, illetve a súlyosan beteg gyerekeket, családjaikat. Abban az időben nagy volt a munkanélküliség, munkahelyeket, illetve lakhatási körülményeket igyekeztünk biztosítani a boldoguláshoz. A helyzet 20 év alatt sokat változott:  ma azon fáradozunk, hogy újra legyen becsülete a jól elvégzett munkának és öröm a tanulásban, fedezzék fel a mai fiatalok a helyi lehetőségeket, értékeket, szakmát  és mesterséget tanuljanak, a szülőföldön való boldogulásban jó esélyt lássanak. Erre pedig sikerült egy igazán jó utat megneveznünk: a föld, a teremtett világ az, ami megélhetést ad, illetve a biztonságos élelmiszerek előállítása nemcsak munkát, hanem összefogást is eredményez, ugyanakkor segít gyógyítani a társadalom sebeit.

Szatmár.ro: 2001-ben többedmagaddal megalapítottátok a Szent József, a munkás Katolikus Férfiszövetséget. Milyen cél vezérelt, miért láttátok szükségét e közösség létrehozásának?

Koczinger Tibor: Mivel nem voltak sem megörökölt, sem gyakorolt hagyományaink, gyötrő gondjaink annál inkább, 2001-ben nyolc szatmári férfitársammal cselekvésre, hiánypótló összefogásra szántuk rá magunkat, jogi keretet és cselekvési tervet „barkácsoltunk”, egyesületet alapítottunk. Azóta is „férfitéma” felkarolásával aktuális család- és társadalombeli gondokra keresünk gyógyírt, testet-lelket erősítünk,  a tévelygőknek közösséget ajánlunk és közösségi szolgálatot vállalunk.



Kiinduló gondolatunk az volt, hogy a mai férfi – ez alól nem kivétel a keresztény férfi –elbizonytalanodott, és az erénygyakorlást felcserélte arroganciára. Milyen alapon veheti azt a bátorságot valaki, hogy neki minden jár, hogy mindent letaposhat, mindent lebetonozhat, mindent eladhat-megvásárolhat, lecserélhet? A mai liberális, kapitalista világában segítenünk kell férfitársainkat, hogy jól tudjanak dönteni életük minden pillanatában. Embert próbáló súlyok nehezednek rá, elvárások gyötrik ott, ahol éppen van. Úgy gondolja, hogy erőből, hatalomból kell a válaszokat adni a rázúduló kérdésekre, ugyanakkor szeretne jó férj, jó apa és nagyapa, szüleiről gondoskodó, jó gyerek, az Atya jó fia lenni… Látjuk, vagy inkább tapasztaljuk, hogy mennyire ritka kivétel ma a gerinces, hiteles, szolgáló férfi a döntéshozó helyeken, a társadalomalakító közösségekben, egyházban és már a családokban is. A férfi nem magával, hanem a rábízottakkal kell, hogy törődjön: vele kell erősödjön a család, a helyi közösség, jobbá kell váljon a világ.

Szatmár.ro: Hány tagja van ma ennek a helyi szervezetnek? Melyek 2020-ban a fő törekvései?

Koczinger Tibor: Tagjaink száma folyamatosan változó, mikor 50, máskor pedig alig 30. Ezen a helyzeten nem mennyiségileg próbálunk változtatni, nem számoljuk a tagok számát, hanem minőségi előrelépést szorgalmazunk. Azokhoz szólunk, akik hallanak és látnak minket, akik lehet, hogy éppen jól érzik magukat a bőrükben, sikereket gyűjtenek, csak éppen nem merik bevallani, hogy sérüléseket szenvednek, hogy nem teljes az örömük, családjuk szétesőben van, nem látják a holnapi nap és a „keresztút” értelmét. Segítünk, hogy megismerjék önmagukat, belássák hibáikat, javítsanak kapcsolataikon. Tesszük ezt úgy, hogy közben sokfélék vagyunk mi is a szövetségben, külön-külön erényekkel, képességekkel, amit mások javára tudunk fordítani. Hagyományokat ápolunk, sokszínű programokat szervezünk, és kapcsolatot ápolunk mind a leendő, mind a már nyugállományba vonult papokkal is. Tapasztalatainkról, tanulságainkról a Mária Rádióban is hallhatnak minket, Férfihangok műsorunkban.



Szatmár.ro: Milyen célok mentén munkálkodik az Unum Omnes Római Katolikus Férfiak Világszövetsége? Mikor nyert felvételt ehhez a világszintű szervezethez a szatmári férfiszövetség? Jelentett ez valamilyen előrelépést helyi szinten?

Koczinger Tibor: Szövetségünk 2003-ban felvételt nyert az Unum Omnes Katolikus Férfiak Világszövetségébe. 2018 szeptemberében, Rómában a Világszövetség 70 éves jubileumán, tisztújító közgyűlés keretében alelnöki tisztségbe választottak. Amikor utoljára a vatikáni irodában gyűlt össze az ügyvezetés, egyikük viccesen megjegyezte, hogy „egy jó ideje szúnyog ciripelése tartja ébren figyelmüket”… Ezzel arra utalt, hogy a nagy intézményesített rendszerben is könnyen megtörténik, hogy a kis dolgokra is oda kell figyelni, sőt... lehet, hogy abból lesznek a nagy dolgok, és ha relatív fiatal tagszervezet –azaz „kezdők- vagyunk a nemzetközi kapcsolatokban, lehet, hogy most mégsem a hagyomány, a nagy háttér számít, hanem a lendület, a szenvedélyesség, a jó  életpélda: ha vannak kipróbált tapasztalataink „kishazánkban”, akkor azok miért ne lehetnének hatékony válaszok a világ gondjaira. Példaként említeném meg, hogy a mi szatmári közösségünkben született meg a Férfiak imája, melyre a Vatikán is áldását adta, több világnyelvre is lefordították. Van, tehát értelme bátran, reménnyel, akármennyire kis mértékben cselekednünk itthon, mert „az hegyeket is megmozgathat”. Persze van még mit csiszolnunk nekünk is kishitűségünkön, van mit javítanunk helyi, hazánkbeli és térségi kapcsolatainkon.



Szatmár.ro: Hogyan lettél a Világszövetség alelnöke? Milyen feladatokkal jár ez a tisztség? Illetve milyen kötelességet von minden maga után, ez manapság megélt időszakban.

Koczinger Tibor: Már 25 éve ismerjük egymást, évente találkoztunk valahol a világban, tudjuk, hogy „hol szorít a cipő”, és sem a feladatok nem lesznek kevesebbek, és senki sem lesz fiatalabb. Frissítést akartak, engem nevesítettek, és sokan, sokfelől bizalmat szavaztak. Többek között két feladatot bíztak rám: fiatalokat beavatni a „nagyok dolgaiba” (legyenek ott, ahol a holnapról döntést hoznak), illetve barátságokat építeni országokon belül és szomszédos országok között, akár más keresztény közösségekkel is. Úgy gondolom, hogy ez feladat cseppet sem könnyű, kissé utópisztikus, de vannak terveim, amikért szívesen útra kelek, amelyekért reményteljesen munkálkodom és imádkozom. Alapgondolatom: ami jó a családnak, az jó kell legyen a világnak is. Ugyanez fordítva is igaz kell hogy legyen!



Szatmár.ro: Keresztény szellemű férfiként számodra is fontos a család. Melyek voltak azok a legfőbb értéket, melyeket igyekeztél gyermekeid számára is továbbadni?

Koczinger Tibor: A szülő nemcsak szóval –intelmekkel, dicséretekkel, stb. – nevel, nemcsak a család biztonságát adhatja gyermekeinek, hanem saját példáját, az emberekhez és a munkához, a különböző értékekhez való viszonyulását közvetíti. Nem mindegy, hogy egyezik-e az amit mondok és amit teszek. A hitelességen túl, nemcsak láthatja, de meg is tanulhatja, hogy mi az, ami nekem öröm vagy bánat, mi az ami békét, mennyi és mi az, ami megelégedést hoz életembe. A megtapasztalás élményét mindig szem előtt tartottuk, illetve azt, hogy feladatunk nekik igazat mondani, a világot „keresztény szemüvegen át” megmagyarázni, tisztánlátást segíteni. Féltettük őket, hogy ha nem velünk és tőlünk kapták volna mindezt, akkor kérdéseikre a választ máshol és mástól kapják, a boldogságot, megelégedést másban keresik. Ennek a feladatnak a gyakorlása még mindig tart, kissé régimódinak tűnhet, gyakran belefáradunk, de az lenne hazugság, ha mást mondanánk vagy tennénk.



Szatmár.ro: Végezetül hadd kérdezzem meg, mit gondolsz, mi lehet az idei év legnagyobb tanulsága? 2020 tapasztalatait figyelembe véve, hogy érdemes a jövő megpróbáltatásaira tekinteni?

Koczinger Tibor: Az idén, ebben a rendkívül furcsa évben, esély pottyant az ölünkbe. Bár az emberek többsége a koronavírusra utalva félelemről, bizonytalanságról, kilátástalanságról szólna, én mégis azt emelném ki, hogy ez inkább jelzés, ami átgondolásra, újratervezésre kell, hogy sarkaljon minket. Hasonlóan a migránsok végeláthatatlan vándorlása, a velük járó kulturális különbözőségek és az ebből adódó félelem, a hatalmas bozót- és erdőtüzek, amelyek világszerte pusztítottak, mind-mind egy-egy jelzés: emberek, rossz irányba mentek. Én úgy vélem, hogy főként a teremtett világhoz való viszonyunkkal van nagy baj, melybe beletartozik mind az emberekkel, mind a természettel vagy a szülőfölddel való törődésünk is. Böjte atya és Ferenc pápa szavait segítségül hívva, azt gondolom én is, hogy „nekünk nem a koronavírust kell mindenáron kiirtanunk, mert az egy piros lámpa, ami jelzi azt, hogy letértünk a szeretet, a szolidaritás, a testvéri összefogás útjáról: egy beteg világban hogy tudnánk mi egészségesek maradni?!  Ezért törődjünk többet a teremtett világgal, a ránk bízottakkal, remélve, hogy a szeretet „láncreakciója” mihozzánk is elér. Ebben a nagy bizonytalanságban keressük meg, hogy mi mit tehetünk, és azt tegyük is meg: visszavonult időben gondoljuk át, mit tettünk rosszul és mit nem, és ne más „udvarát” kérjük számon, hanem mindenki a maga háza táját rakja rendbe, ott ahol él, ő maga rendezze a kérdéseit, kapcsolatait. Adja az Isten, hogy tényleg elgondolkozzunk rajta!